A bedrótozott mindennapok némasága
Okostelefon, tablet, laptop, Facebook, Instagram, Viber, Messenger. A felsorolást a mai szülők, nagyszülők is tudnák folytatni, csakhogy ők az emberi érintkezés egyéb formáját is jól ismerik, hiszen a beszélgetések, a közösségi élmények beléjük épültek, miközben a mai tizenévesek már óvodáskoruk óta „böködik” a masináikat.
Több millióan látták a Youtube-on Gary Turk Nézz fel! című videóját. A kisfilm arról szól, hogy milyen élményekből maradunk ki akkor, ha ahelyett, hogy a valódi világban körülnéznénk, ne adj Isten egy élő ember szemébe, folyamatosan csak a telefonunk képernyőjét bámuljuk leszegett fejjel. A filmben egy nagyszerű példával érzékelteti, hogy mi történhet, ha egy fiú nem a térképalkalmazást böngészve dönti el, hogy merre forduljon az utcasarkon, hanem megszólítja az éppen arra járó lányt. A lány kedvesen útbaigazítja, sőt el is kíséri, beszélgetni kezdenek. Egymásba szeretnek, gyerekeik, unokáik születnek, és végül az ősz férfivé lett fiú a betegágyában fekvő felesége kezét fogja. A mobilja helyett. Gary Turk londoni srác, aki kisfilmeket készít játszik a szavakkal. Tényeket tesz egymás mellé, és világit meg új oldalról. Több millió ember látta – de vajon megváltozott egynek is a gondolkodása a videó hatására?
Mobil helyet kanál a kézben…
Nem hiszem, hogy látta volna a filmet az a nagymama, aki a folyamatos kütyüzést konstatálva arra jutott: ha jönnek hozzá a gyerekek, unokák látogatóba, a mobiljukat kötelezően kint kell hagyniuk az előszobában. Írják meg a nagyon fontos barátaiknak, ismerőseiknek, munkatársaiknak, hogy most pár órán át válasz nélkül maradnak, mert a családi ebéd erejéig csak kés, villa, kanál lehet a kezükben.
Kilépni a kapszulából
A családok jelentős részében mindenki a maga külön kapszulájában él. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy anya várja, hogy véget érjen a fia edzése. Várakozás közben a telefonját nyomkodja maga is, aztán megjön a gyerek, rögtön beteszi a fülest, és máris belekerül a saját kapszulájába. Anyuka vezet, közben zenét hallgat, azaz egy autóba ül két ember, de ez nem jelent együttlétet, legfeljebb közös légtérben való tartózkodást. Sok évvel ezelőtt a televízió viharos elterjedése idején, rengeteg szakember kongatott vészharangot, mert a családtagok nem beszélgetnek, inkább egymástól függetlenül bámulják a képernyőt. A jelen félelmetesebb, mert a szülők többségének alig van fogalma arról, mit játszik és kivel barátkozik gyerekük.
A telefon elhiteti velünk, hogy fontos, pótolhatatlan emberek vagyunk, bármikor üzenhetnek nekünk, és arra azonnal válaszolnunk is kell. Ha megérkezünk valahova, reflexszerűen kitesszük a mobilunkat az asztalra, ezzel is szemléltetve, hogy kereshetnek.
Ahelyett, hogy teljes valónkkal a másikra figyelnénk, néha odalesünk a telefonra. Pedig mennyi egyeztetést követel manapság egy baráti vagy üzleti találkozó leszervezése, és még abban a pár órában sem tudunk teljes valónkkal ott lenni. Még közeli ismerősök között is minimum húsz perc, amíg túljutunk a felszínes beszélgetésen, és tényleg beszélgetni kezdünk. És amikor végre ott vagyunk, megcsörren, megjelenik a kijelzőjén egy értesítés, villogva jelzi, hogy e-mail érkezett. Még ha nem is reagál az illető, mindenki odakapja a tekintetét, és az elmélyült figyelemből kilendíti a jelenlévőt. Kész, kiestünk a flow-ból, kezdhetjük elölről a beszélgetést, ha lesz még rá idő.
Lazulhat a digitális póráz?
A túlzásba vitt, főleg a mobilozás veszélyeire figyelmeztető kisfilmekből találunk jó párat a neten. Az egyik azt modellezi, mi történne, ha olyan műanyag tölcsért tennénk a nyakunkra, mint a kutyákra szoktak műtét után. Pont kitakarná az – megszokott pózban – ölünkben tartott telefont, így kénytelen lennénk a velünk szemben ülőre nézni. Nem kétséges, hogy a telefon, mint információs doboz nagyon hasznos, de ha gyakrabban félrerakjuk, talán jobban tudjuk majd értékelni az előnyeit. Nem az jelenti a lelassulást, hogy a modernség minden kényelmét eldobjuk magunktól, és elmegyünk hátizsákkal a világ végére. A hétköznapokban kell olyan tudatosan használnunk az eszközeinket, hogy az segítse, ne elvegye az életünket.