Játszmák kontra intimitás
A kisgyerekes anyák pontosan tudják, hogy a babák mennyi gondoskodásra, simogatásra, és szórakoztatásra vágynak nap mint nap. A valóság az, hogy ezek a szükségletek soha nem szűnnek meg, halálunkig vágyunk a másik ember elfogadó közelségére. És ha nem kaphatjuk meg, akkor fondorlatos kerülőutakon igyekszünk pótolni.
Emberi életünk egyik nagy tragédiája, hogy egyáltalán nincs biztosítékunk arra, hogy a másik ember elfogadó szeretetében részesülünk. Kisgyermekként az édesanyánk biztosítja mindezt, csakhogy felnőttként már nem szaladhatunk hozzá állandó simogatásért. Be kell érnünk az elismerés sokkal rejtettebb formáival, olyasmikkel, amiket az a társadalom kínál fel számunkra, amelyikben élünk. A civilizációs szabályok sűrű hálózata ugyanis erőteljesen szabályozza, mikor milyen viselkedés megengedett, és elég kevés lehetőséget ad valós érzelmeink, esetleges indulataink megfogalmazására, amiket gyakran illik eltagadnunk, és ezért lassan el is veszítjük a velük való kapcsolatot.
Elvesztett kapcsolatok
A köznyelvben intimitás alatt gyakran a szexualitást értjük, holott ennél jóval többet és sok szempontból mást is jelent. Valami olyasmit, amikor ítélkezés nélkül fogadjuk el a másikat, és szabadon, félelem nélkül osztjuk meg legmélyebb érzéseinket. Az intimitást az érzések nyílt és őszinte kifejezése jellemzi. Ilyenkor vagyunk a legsérülékenyebbek, hiszen a teljes kitárulkozás jellemzi, amelyben a negatív érzéseinket is felvállalhatjuk. Nem létezik biztonság nélkül, ez a legfontosabb feltétele, hiszen senki sem fog olyan kapcsolatban beszélni az érzéseiről, ahol arra számíthat, hogy visszaélnek vele. De legalább ennyire fontos feltétel, hogy ismerjük a saját érzéseinket, és vállaljuk azt az esendőséget, ami ezeknek a kimondásával jár.
Nem tudhatjuk, milyen volt a világ száz évvel ezelőtt, de most óriási teljesítménykényszerben élünk, amiben sokkal inkább a mennyiségi és nem a minőségi szempontok dominálnak. A teljesítmény hajszolása közben nem jut időnk az emberi kapcsolatokra. Az intimitás létrejöttéhez ugyanis idő kell, és energiát is kell befektetni. Közben számtalan olyan inger ér bennünket, amely felszínes tevékenységekre csábít: a televízió, a számítógépes játékok, szörfölés az interneten. A közösségi oldalak is hozzájárulnak ehhez: a Facebook felszínes intimitás nyújt, magunknak és másoknak is azt az illúzióit adja, hogy odafigyeljünk a családtagjainkra, mert hiszen folyamatosan velük vagyunk, és lám, milyen jól érezzük magunkat, milyen boldogok vagyunk. Ezzel ki is pipáljuk az intimitást a családban. Ez az út azért veszélyes, mert az érzések szabad megosztása építi a kapcsolatot, és ha ez nincs, akkor az eltávolodás útjára lépünk. De mert a feltárulkozáshoz olyan hiedelem társul, hogy veszélyes, mert visszaélhetnek vele, kockázatos, mert gyengének fognak tartani, ezért egyre kevésbé próbálkozunk vele, és elindul ez az ördögi kör, amiből egy idő után nehéz lesz kilépni. Az intimitás veszélyessége azért hiedelem, mert bizonyíthatóan sokkal jobban működnek azok az emberi kapcsolatok, ahol ez jelen van. Ahol viszont nincs, ott könnyen átválthatunk a játszmákra.
A játszma az intimitással ellentétben rejtett célokkal működik, és egyáltalán nem tudatos. Úgy lehet elképzelni, mint egy pólót, amelynek van az elején és a hátulján is egy felirat. A póló elején található felirattal hívhatom be a játszmámba az arra érzékeny embereket. Amikor a másik ember látja a trikó elejét, és bekapja a horgot, nem tudhatja, mi van a trikó hátsó oldalán. Mindenkinek megvan a gyenge pontja, és akkor csatlakozik rá a feliratra, ha ez őt megérinti. A játszmának mindig negatív nyeresége van, ami azt jelenti, hogy a játszmában lehet győzni, és felül lehet kerekedni a másikon, de ez egy olyan játék, ami ha rendszeresen megtörténik, akkor a kapcsolat lassan lerombolódik.
Miért játszmázunk?
Mert nemcsak kenyér után sóvárgunk, nemcsak étel kell, nem egyszerűen a testünk fizikai fenntartása fontos, hanem a lelkünk is éhes. Ha nincs érintés, nincs izgalom, ha nem érkezik fény a szemünkbe, ha nem jön hang a fülünkbe, íz a szánkba, ha nem érezzük a bőrünkön a másik ember simogatását, akkor meghalunk, elszáradunk, kipusztulunk a világból.
Eric Berne az Emberi játszmák című könyvében azt írja: „Az érzelem – és ingerhiány könnyen maga után von vagy elősegít szervi elváltozásokat. Ha az agytörzs retikuláris aktiválórendszerét nem éri elegendő inger, akkor az idegsejtekben elsorvadási folyamat indul meg.” Berne mindezt úgy fordítja le a köznyelvben is érthető szavakra, hogyha nem simogatóék a gerincagyadat, akkor kiszikkad. A simogatás intim fizikai közelséget is jelenthet, de minden olyan aktust is, amely a másik jelenlétét nyugtázza. A simogatások cseréjét nevezi tranzakciónak, minden társas cselekvésünk ilyesmi, egymás köszöntésétől kezdve a hosszadalmas beszélgetésekig, ilyenkor valójában egymást tartjuk életben, de legalábbis igyekszünk beszerezni a mindennapi betevő simogatásadagunkat. Minden kapcsolattípushoz tartozik egy simogatásegység. Vannak olyan ismerőseink, akikkel csak köszönő viszonyban vagyunk. Ha minden reggel találkozunk velük és üdvözöljük egymást, akkor mindketten megajándékozzuk a másikat egy egységnyi simogatással. Ha egy hétig nem futunk össze, mert épp szabadságra megyünk, akkor egy hét után hosszabban kezdünk vele beszélgetni, és bepótoljuk az elmulasztott, nagyjából hét egységnyi simogatást. Csakhogy gyakran nem jut elég „simogatás” nekünk, és ilyenkor „jó” megoldásnak tűnik egy-egy játszma.
Végső soron a játszma abból fakad, hogy nem tudjuk, mit kezdjünk az idővel úgy, hogy a vágyott, de elviselhetetlennek tűnő intimitás hiányát kipótoljuk. Hogy miért történik ez velünk? Mert magunk is sebzettek vagyunk. Életünk első napjától kezdve megsebződhetünk, az anyánktól való szétválasztottságunkban, de átélhetjük az összetartozás élményét is. Folyamatosan tapasztalatokat szerzünk az intimitásról, nemcsak gyermekkorban, hanem felnőttként is. Minél több elemi tapasztalatunk van a bensőségességről, annál inkább helyre tud állni a bizalom, és annál inkább képesek leszünk arra, hogy közel kerüljünk a másik emberhez, és megéljük az intimitás semmivel sem összetéveszthető élményét.
Kilépés a játszmákból
Nagyon sok indokunk van arra, hogy miért nem adunk valós visszajelzéseket a másiknak, miért kerüljük ily módon is a másik közelségét. A munka világában a leggyakoribb indok, hogy erre nincs idő. Holott a magyar munkavállalók nagy része panaszkodik erre. A vezetők többsége nem érzi a munkája szerves és lényegi részének azt, hogy rendszeresen, részletesen és nyugodt körülmények között a munkatársakra időt szánjon, meghallgassa őket.
A játszmákkal az a baj, hogyha benne maradunk, akkor nem vagyunk rákényszerítve, hogy problémamegoldó stratégiákat dolgozzunk ki, ugyanazt ismételgetjük egy életen át. Ráadásul a játszma lehetetlenné teszi az intimitást, és ahol ilyesmit nem élhet át az ember, ott elkezd pótlékokat keresni, ami nem szolgálja a személyiség kiteljesedését és a valódi kapcsolatokat, így az űr továbbra is megmarad. Ez a hiány frusztráló és romboló. A pótlék lehet az állandó veszekedés, valamilyen függőség, munkamánia, végletekig hajtott hobbi. A felszínen ez sok minden lehet, hatalomvágy, bosszú, az irányítás vágya, a másik leértékelése, de ezek mögött mégis legvégső szükségleteink állnak. És ez mindig ugyanaz, a szeretet és az elismerés utáni éhségünk. A játszmáinkat megszakíthatnánk egy kicsivel több bizalommal, ha egy nap úgy mernénk kezdeni a mondatainkat: én úgy érzem…