A felületesség fénykora – néhány másodpercnyi hírnév
Úgy választunk éttermet, hogy az ott talált fogások jól mutassanak az Instagramon, rendszeresen átrendezzük a lakásunkat, hogy a Facebook ismerőseink lássák, milyen menő környezetben is élünk. De vajon mi vár ránk a felturbózott kép, a tuningolt látvány után?
Ülünk együtt, ritka alkalom, mert szinte lehetetlen összeterelni a társaságot. Alig tudunk miről beszélni, és minden mondat így kezdődik: „Hiszen láttátok a facebookon is…”, és kifejtésre esély sincs, bőven elég a kicsi történet, máris megyünk, száguldunk tovább. Minden ismétlésnek tűnik, csapongunk, ugrálunk a témákon. Aztán megyünk haza. És mindannyian posztolunk már: legtöbbünk a „buli” közben egy-egy szuper képet a hihetetlenül fantasztikus estéről. Ami teljesen ugyanolyan, mint bármelyik másik. Csak épp másik ruha van rajtunk, és más finomságokról készítettünk isteni fotókat.
A felületesség, úgy látszik, nem csupán generációs probléma. A különbség annyi, hogy nekem vannak még elég erős emlékeim, hogy működött ez másképp is. Amikor találkozni nem annyit jelentett, hogy anyagot szolgáltassunk a virtuális „szuperösszképhez”. Régen a baráti társaságok elég sokat beszélgettek. Nem feltétlenül fedezték fel a spanyolviaszt, de megosztották a nézeteiket, érzelmeiket kifejezve. A gyanakvásnak még a csírája sem létezett, mert barátok voltak, és ez önmagában garancia volt az érzelmi védettségre. Nem angyalokról beszélünk persze, voltak csípős poénok, veszekedések és kiábrándító mozzanatok, de megtanulták, hogyan kell bocsánatot kérni, jóvátenni dolgokat, és főleg elviselni a kritikát. Ezek az érzelmi élmények nagyon fontosak a személyiségfejlődés szempontjából. Személyes kapcsolatban álltak az emberek, és tulajdonképpen vigyáztak egymásra.
Igen, figyeltek egymásra! Ma még mintha magunkra se maradna elég figyelem. És ezen a rémületes gyorsaság sem segít. Felidézve például, hogy hogyan hallgatunk zenét régen. Volt, hogy egy-egy várva várt albumra több hónapot kellett spórolni, ezzel is átélve a zenekedvelő a spórolás és a megszerzés nehézségeinek leküzdése feletti diadal érzését, és ez az öröm sokáig kitartott, mert erőfeszítést kellett tennie érte. Ez nagyon nagy különbség ahhoz képest, hogy most egy kattintással bármit könnyedén megszerezhetünk. Ez a gyorsaság persze nagyon jónak tűnik, ha arra gondolunk, nem kell sokáig (értsd: 10 másodpercig) várni az örömünkre. De valójában nem túl sok pozitív hozadékkal jár, ha mindenhez gyorsan hozzájutunk, mert a vágyakozás, a rákészülés, az erőfeszítés félreértékeli, és ezzel hosszabbá teszi az örömérzést.
Már a sznobok sem a régiek
Emlékszem milyen becsben tartottam a különböző gyűjteményeimet, hiszen igazi kaland volt összegyűjteni. Pedig a művészek egy része (nem a kiszolgáló szórakoztatóiparra gondolok) ma sem tesz kevesebb energiát az alkotásaiba. Csak éppen az eredmény, esetleg hosszú évek munkája gyakorlatilag két percig érdekes. Hol vannak már a színházi több órás felolvasások? Hol vannak a mérhetetlen hosszú (és izgalmas!) beszélgetőműsorok? Igen, én is türelmetlenebb vagyok, magam is rögtön továbblapozok. Mert annyi minden van! És annyi érdekes! És mindenről tudnom kell, mert ha nem látom a legújabb őrületet, végzetesen lemaradok.
Az általános felhígulásért a közösségi oldalakat, illetve a bulvárt szokás hibáztatni. Nekem mindig nagy kérdésem, érünk-e valamit a bűnbakkereséssel, és ha megvan a „sátán”, akkor mi a dolgunk vele. Félre nem tehetjük, beleivódott már az életünkbe. Valahogy máshogy kellene használni a felületeket, azt hiszem. A bulvár és az összes közösségi oldal például nem más, mint a legdurvább társadalmi tükör, megmutatják, mire van a legnagyobb kereslet. Kiátkozás vagy eleve rálegyintés helyett talán meg lehetne próbálni felelősségteljesen használni.
Kapkodó figyelem
Korábban több művész fordult elő a kereskedelmi csatornákon is, ma alkotót alig-alig hallani-látni. Már a közszolgálati csatornákról is kikerült, kiszorult a kultúra, nem mernek komoly, elmélyült műsorokat csinálni, mindent fel kell habosítani, turbózni, egyre csak kaparjuk a dolgok felületét. Kimutatták, hogy egy-egy tartalomra átlagosan 51 másodpercet szánunk. Ez nincs egy perc sem! Ám a művésznek bele kell hajtani a sűrűbe, mert a művész nem a felülettel dolgozik.
Most eláraszt mindent az iszonyú felületesség, de ennek vége kell, hogy legyen, már most szomjazunk az elmélyülésre. Szükségünk van a személyes kommunikációra, és arra, hogy újra megtanuljunk figyelni.
A közösségi média túlzott használata nem csupán a narcisztikus megnyilvánulásoknak és magamutogatásnak ad teret, hanem azoknak a számát is növeli, akik emiatt a „társadalmi narcizmus” áldozatává válnak, és a reális önértékelésük kezd egy idealizált, hamis világ felé közeledni. Egyre fontosabb, hogy hazug vagy legalábbis mindig kozmetikázott képet mutassunk.
Marad hát a felturbózott kép, a tuningolt látvány. És jön rá száz like. Ami kevés, hiszen a múltkor volt vagy kétszáz. Sebaj, legközelebb valami vadabbal, merészebbel próbálkozunk!