A napfény íze – Levegőt a léleknek!
A világ jól van! Malmozok hasamon összefont kezem ujjaival, elégedetten pislogok. Kint ülök az udvaron. Szimatolom az élet páráit, amely kipufogógáz, rántott hús és egy eltaposott büdös bogár illata. A szél sodor virágmagvakat, porszemet, újságpapírt…Mi ez az egész? Elemek. Ilyen elemekből áll össze az élet. Alakítanak minket, de eszközeink is. Nyáron könnyebb megérteni ezt. Az élet tapintatosan, virágnyelven szól hozzánk. Mit akar üzenni?
Évmilliók távlatából mond valamit. Lélegezzél, ne tégy semmit, csak figyelj…ilyesmit. Az a rengeteg por, amely valamilyen rejtélyes okból összeállt poroszlopokká, hogy aztán valami titokzatos termonukleáris reakciónak köszönhetően megszülessenek a csillagok, galaxisok, majd egy meglehetősen átlagos galaxisban egy nem különösebben érdekes bolygón elinduljon az élet. Ez nagyjából négymilliárd évvel ezelőtt történt, az ember fel sem tűnik a sztori kilencvenkilenc százalékig.
Sokan úgy vélik, az egész univerzum célja, hogy megosszuk a szabadban készült szelfiket valamelyik közösségi oldalon. De nem(csak)! A természetben drámák folynak. Pár aszályos héttel több, és sohasem ismerhetjük meg Mark Zuckerbergetvagy a lájkot dobáló ismerőseinket. Ez a bolygó csaknem öt alkalommal a teljes kipusztulás határán állt, mindössze kétezer túlélővel, akik újra benépesítették a Földet. A természetben örök idők óta ott a pusztulás és a halhatatlanság. Gyanakodva és csodálattal figyelem a lobbanékony nyarat.
Szóval az ember alaposabban körbenéz, és az az érzése támad, hogy valami édes, sűrű és gyógyító van ebben a nyárban. Emlékeztet rá, hogy van néhány dolog – hegy, fa, folyó, égbolt -, amely nagyobb nálunk.
Milyen kicsi krumplik vagyunk!
Amikor az örökösen önmaga körül pörgő ember rádöbben, hogy a híres graffiti szöveggel élve: Milyen kicsi krumplik vagyunk!, valójában megkönnyebbül. Az ember által teremtett világban – az úgynevezett civilizációban – ugyanis nem a legjobban mennek a dolgok. Rosszindulat, folyamatos megfelelés, önámítás, káosz uralkodik. Ehhez képest a természet kiszámítható törvényeket, rendet, szépséget kínál. Egy olyan ritmust, amihez jó igazodni.
„A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. – írja Márai Sándor. – Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik… Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben.”
Nos, ennél precízebben nem is lehetne leírni azt a valamit, amit manapság agyonhasznált szóval „mindfullnessnek”, tudatos jelenlétnek neveznek. A jelenlét – életünk pillanatainak teljes átélése – egyre nagyobb hiánycikk, ezért szerepe igencsak felértékelődött. Régebben az emberek élete múlott ezen az átéltségen, ha nem figyelték a természet ritmusát, az ár-apály jelenséget, az állatok lábnyomait, a csillagok járását, a horizontot, egyetlen apró tévedésért akár sok éves éhínséggel, családjuk biztonságával fizettek. Ma már legfeljebb spirituális szempontból emlegetjük, milyen fontos a „mostban lenni”.
A WHO a huszonegyedik századot a szorongás évszázadának nevezte, nem véletlen, hogy a lélektan és a tudomány újabb és újabb módszereket keres a stressz enyhítésére. Mondjuk ha Párizsban, a Luxembourg-kert környékén jársz, ne lepődj meg, ha kettesével sétáló elmélyült társalgókba botlasz. Franciaországban az egyik legfelkapottabb terápiás eljárás lett mostanában a „pszichoséta”, amely során a páciens szabadabbnak és reménytelibbnek érzi magát, mint a terapeuta díványán. A zöld környezet, a szabad levegő olyan felszabadítóan hat a depressziós páciensekre, hogy az emberek a fák védelmét nyújtó gyűrűjében jobban megnyílnak, a terápián szokásos súlyos csöndek feloldódnak a madarak csivitelésben.
Próbáld ki! Nézz fel az égre. Olyan ritkán nézünk fel az égre! Legfeljebb egy futó pillantással konstatáljuk, hogy esni fog. Pedig hányféle tud lenni egy felhő formája! Minden pillanatban megismételhetetlenül más!
Kirándulni minden áron!
A hetvenes, nyolcvanas évek gyerekeit a szüleik még előszeretettel vitték kirándulni. Fel a hegyekbe. Tudom, hogy ma is vannak túrázó családok, de akkoriban olyan tömegek indultak el, mint ma a plázák felé. A természet szó hallatán mi, civilizált emberek udvariasan lelkesedünk, de azért titokban elnyomunk egy ásítást. Valószínűleg eszünkbe se jut, hogy igazán közeli, bizalmas viszonyba akkor keveredtünk a természettel, amikor minden pocsolyába beleléptünk, és minden gallyat összeszedtünk az utcán. Amikor bújócska közben a fa mögé lapultunk. Amikor barátainkkal a tüzet bámultuk. Egyszóval, amikor magától értetődően a természet részesei voltunk.
A négy fal között talán csábítóbb lehetőségnek tűnik számítógépezni vagy a tévé előtt ülni, egy jó regénybe feledkezni, mint felvenni a cipőnket, és kimozdulni. Elég tíz perc a napfényben, a friss levegőn, és a Facebook, az Instagram fénye halványulni kezd. A régiek ezt úgy mondták: levegőváltozás. Már egyetlen szabadban töltött óra, bambulás a természet lágy ölén úgy feltölti az elemeinket, hogy utána húsz százalékkal növekszik a koncentrálóképességünk időtartama.
Ha már a bambulás, ábrándozás szóba került, tudtad, hogy gondolataink nagyjából negyven százaléka teljesen cél nélküli? Száguldó gondolataink ide-oda rángatnak minket, és ebben alaposan elfáradunk. A modern élet, a városi környezet tele van ingerekkel, zajokkal, információkkal, amit tovább súlyosbítanak a virtuális térből ránk zúduló zajok: e-mailek, sms-ek pittyegése, az állandó megosztás kényszere. Ebben a folyamatos loholásban a természet néha megszólít. A váratlan, édes napsütés melengetni akar, gyöngéden, szánalommal. Segít a jelenben maradni, a pillanat szülte jóérzésre koncentrálni, lecsendesíteni a háborgó elmét. Nyugi van. A természet felszabadít a város bonyolult, megterhelő ingerei, az állandó teljesítménykényszer alól, megnyugtat.
Buddha szerint a felgyorsult tudat beteg. A lelassult tudat egészséges. Az állandó tudat tökéletes. A negatív érzéseink kivétel nélkül felpörgetik az agyat, ha dühbe gurulunk, vagy pánikba esünk, szívverésünk, légzésünk ritmusa felgyorsul. Hiába figyelünk oda az étkezésre, járunk sportolni, ha tele vagyunk zaklatott gondolatokkal.
Az emberek már Buddha idejében is a rengeteg stresszre és túlhajszoltságra panaszkodtak. Buddha azt mondta nekik: „Senki és semmi nem idegesítő. Azért érzitek magatokat folyton feszültnek, mert ide-oda csapongtok, nem vagytok állandóak. Boldogok akartok lenni? Akkor edzenetek kell a tudatotokat, nincsen más módja.”
A leterhelt elme restaurálása
Rendben, lelassítunk, de hogyan? Értjük, hogy az élet élvezete attól függ, mennyire vagyunk jelen az adott pillanatban, és az egyetlen dolog, ami visszatart bennünket ettől a csodálatos élménytől, az a saját begyöpösödött gondolkodásmódunk. Tudomásul vettük, ahhoz, hogy kiszellőztessük a fejünket, a legjobb módszer a semmittevés a szabadban. Na de ha egyetlen nap alatt annyi feladattal szembesülünk, mint természetjáró elődeink egy egész élet alatt, akkor nem olyan egyszerű a folyóparton ücsörögni. Majd ha mindent elvégeztünk…akkor megállunk, majd akkor meghalljuk, hogy a szél ordít. És a hegyek hallgatnak.
Sötét szobában, villanyfény mellett, mesterséges klímában befejezem ezt a cikket, de, hogy ne a levegőbe beszéljek, visszatérek oda, ahol elkezdtem: a szabadba. A természet tele van apró életek suttogásával és nyüzsgésével. A világ még mindig jól van!